„Isten is megengedte, hogy visszajöjjek”

Ha maga abban reménykedett, hogy erről hall valamit, sajnos csalódnia kell. Fogalmam nincs, hogy mit beszélgettünk! (nevet) Kidobom azokat a dolgokat, amiket befejeztem. Tudja, én olyan vagyok, hogy mindig sok darabot őrzök, de ha leteszem, akkor kimegy a fejemből. Például nem tudom, hogy miről szól a Száz év magány... Müller Péterrel jókat nevettünk, de azt se tudom már, hogy min.

Az élet más dolgait is kidobja?

Sokkal finomabban érzékelek, mint gondolkodom. Általában elfelejtem a könyveket. Ha olvasok egy Vargas Llosa-regényt, később újra tudom olvasni, mert nem emlékszem a történetére. De tudom a hangulatát, látom a fényeket, érzem az illatokat... Tudom, hogy miért szeretem a könyvet, de a tartalmát azt elfelejtem. Képes vagyok neveket úgy elfelejteni, hogy akivel este a színházban együtt játszom, annak nem jut eszembe a neve. Hernádi Judittal – akit nagyon szeretek – együtt játszottunk Szolnokon. Ült mellettem, s én valamit mondtam, ám sem az nem jutott eszembe, hogy Judit, sem az, hogy Hernádi, még az se, hogy Juci... Azt mondtam, hogy az „izé művésznő”. Ennek nyomán egy ideig így is szólították a színházban. Ilyen vagyok!

Ne kerülgessük a forró kását: klinikai halott voltam. Visszahoztak, és Isten is megengedte, hogy visszajöjjek. Ehhez kellett az emberek mérhetetlen szeretete is. Hála istennek úgy ébredtem fel, hogy olyan voltam – gondolom –, mint előtte. Még a betegségem előtt megígértem Schwajdának, hogy eljátszom Marguerite Duras Naphosszat a fákon című színművének a főszerepét, de nem tudtam, hogy egy ilyen nagy masszát be tudok-e emelni. És ugyanolyan könnyen beemeltem, mint bármikor régen! Van olyan rész, amikor 28 percig csak én beszélek, minden segítség, támasz nélkül.

A részletek elvesznek. Például beszélek Garassal a szakmáról, mert nagyon egyformán gondolkodunk, ám másnap már nincsenek meg ennek a részletei. De van barátom, akivel nem találkozom tíz-húsz évig, mégis abban a hangulatban, szeretetben és állapotban folytatjuk, ahol abbahagytuk. Azt sem tudom, kivel hogyan ismerkedtem meg. Pilinszky János talán életem legjobb barátja volt, több mint húsz évig voltunk egymás mellett, de fogalmam nincs, hogy hol találkoztam vele először. Egyszer csak lett.

Kevesen tudják, hogy milyen elbűvölő humora volt. Emlékszem, amikor leköltöztem két évre Velembe, János is odajött, kibérelt az ottani erdésznél egy emeletet. A Kútvölgyi idegosztályáról utazott le vonattal, s mi vártuk a szombathelyi állomáson. Aztán én vezetek, mellettem ül Maár Gyula, hátul Teréz lányom meg János, aki arról kezdett mesélni, hogy zenei terápián vett részt a kórházban. Olyan iróniával és humorral adta elő a történetet, hogy visítva nevettünk, s le kellett állni az autóval, mert nem tudtam vezetni. De nem csak nekünk volt ez elképesztően humoros, hanem az én öt és fél éves, óvodás lányomnak is. Amíg élek, nem felejtem el.

Vannak, akiket az ember annyira őriz a szívében, hogy végigkísérik egész hátralevő életében. Van nekem Pilinszky. Elő-előbukkan iszonyú hiánya, mint az apámé, az anyámé, vagy a Majoré... Még sorolhatnám, akiket így cipelek magammal. Nem beszélek velük magamban, nem gondolok rájuk éjjel-nappal, de hihetetlen erővel tudnak bizonyos helyzetekről, hangulatokról, mondatokról az eszembe jutni. Például nincs olyan premierem, hogy mielőtt bemegyek a színpadra, ne lenne egy mondatom Major Tamáshoz, aki nekem a mesterem volt.

Igazából nem. Négy hónap próbám volt tavaly nyáron és ősszel Kaposváron, s utána kezdtem a Nemzetiben. Aztán maradtunk, mert innen közelebb van Kaposvár. Májustól már csak két-három előadásra jövök föl, akkor már lent fogok élni, azt pedig még nem tudom, hogyan alakul a szerződésem a következő évadra. Két-három színházi felkérésem is lenne, de a Nemzetin kívül mást már nem tudok vállalni.

Három forgatókönyvre mondtam elviekben igent, ám még a pénzre várnak az alkotók, az egyiknél már ki is derült, hogy nem kaptak.

Rendkívül intenzíven tudok élni. Én, aki negyvenéves koromig egy teát nem csináltam meg otthon, szinte csak aludni jártam haza, Velemben elkezdtem főzni. A rossz kezem miatt a szomszéd Margitkám segít nekem, mert olyan vehemenciával főzök, mintha Shakespeare-t próbálnék. Általában semmire nincs időm, állandóan van valami dolgom, pedig már füvet sem tudok nyírni. A sok elfoglaltság miatt tele vagyok elmaradásokkal. Kedvenc kávéházaim vannak a határon innen és túl, hiszen Ausztria szomszédságában élek, megvannak a szeretett helyeim, hogy hová ülök be, nagyokat olvasok, gyalogolok, zenét hallgatok.

Szeretek tévézni, de van egy szomorúságom. Vannak a magántelevíziók, pénzt akarnak keresni, s a nézettség számít – ez így van rendjén. De ha az államilag finanszírozott televízió kétségbeesik egy nívós műsor, mondjuk 300 ezres nézettségétől, az engem szomorúvá tesz. Egy ilyen kis országban, ahol – mint ahogy már az egész világon – elég sok hülyeséggel van tele az emberek feje, egy színvonalas dolgot ennyi ember megnéz, annak örülni kell. Ha ennyi ember néz egy műsort, akkor arról beszélnek majd társaságban is, a hatás mindig többekhez ér el: bízni kell az emberekben. Én mindig bíztam a közönségben. A közönség előtt le kell borulni, és hinni kell benne.