„A kamera a barátom”

Igazából nem. Elhívtak egy válogatásra, ahol szerintem egy nálam jóval fiatalabb lányt kerestek – aztán én lettem belőle... (nevet) És ennek nagyon örülök! Más, mint amit korábban csináltam, de nagyon üdítő, fiatalos, jó benne lenni.

Ez egy nagyon pici stábbal, kísérletező módon készülő műsor volt, mi sem tudtuk, mi lesz belőle. Nagyon szerettem csinálni, de vége.

Ugyan a Filmmúzeummal való együttműködésem régen véget ért, jó érzéssel gondolok azokra az időkre, hiszen ez volt az első televíziós kapcsolatom, itt dolgoztam legelőször képernyőn. Amikor néhány év kintlét után hazaköltöztünk Los Angelesből, Prokopp Dóra barátnőm hívott fel az ajánlattal. Eléggé megrémisztett. A kamerától cseppet sem féltem, de hogy beszéljek, azt elképzelhetetlennek tartottam. Szerencsémre pont a természetesség volt az „elvárás”, Dóra még azt is megjegyezte viccesen, hogy nehogy el merjek menni beszédtanárhoz. Megpróbáltam, és sikerült... Ettől függetlenül a mai napig nem tartom magam profi televíziósnak vagy újságírónak, ahogyan némelykor titulálnak. Ugyanakkor úgy érzem, hogy sok gyakorlással és odafigyeléssel meg tudom állni a helyem, még ha egy élő adásba kissé cidrizve is vágnék bele.

A modellkedés sok mindenre megtanít, de erre épp nem. Azt megtanulja az ember, hogyan működjön, pózoljon egy másik dimenzióban, ám ennek szabályai a valóságra nem érvényesek. Valószínűleg a Holdon, ufóknak is meg tudnám csinálni ezeket a pózokat, ám az ilyenkor nem én vagyok.

A modell mozdulatai igazából csak egy-egy pillanatig tartanak. Én is megtanultam, hogy ezek hogyan állnak nekem, ám amikor folyamatos mozgásról van szó, ahol beszélni is kell, ez a rutin nem sokat ér. Innentől az embernek a saját személyiségét kell hozzáadnia, különben semmit sem ér az egész. Nálam itt kezdődik az én, és ha ez előjön, előjön a szégyenlősségem is. Ha modellként dolgozom, az egy szerep, amibe át tudok kattanni, kényelmesen érzem magam benne. De ez a televíziózásban csupán annyi előnyt jelentett, hogy tudom, melyik a jobb profilom, meg hogy a kamera a barátom, úgy nézek bele, mintha egy ismerősöm szemébe néznék.

Azért csak elmentem egy beszédtanárhoz, aki nagyon sokat segített. Ám a gyakorlás ellenére is akadnak problémás szavak. Fő mumusom a jelenet szó, aminek egyszerűen nem nem találom meg a ritmusát. Ez egy olyan filmes műsorban, mint a Zoom, olykor eléggé feladja a leckét a szerkesztőknek, hogy találjanak valami odaillő szinonimát.

Ez is egy kalandos kiruccanás volt! Nagyon szerettem ezeket a műsorokat, bár nem vagyok egy konyhatündér, enni viszont imádok.

Hogyne! Michelin-csillagot ugyan még nem raktak a házunk kapujára, de a családom elégedett az eredménnyel. Igyekszem odafigyelni, hogy jó alapanyagokból egészséges ételeket főzzek. Erre nagyon sokáig tartott magamat rávenni, alapjában véve a pacal- és körömpörkölt típusú ételeket szerető ember vagyok, ám a férjem és a gyerekeim nem hajlandóak megenni az efféléket.

Nincsenek túlzó ambícióim, olyan szerencsés ember vagyok, akivel csak „történnek” a dolgok. Ha kapok egy-egy lehetőséget, igyekszem helytállni, a legjobb formámat hozni, ám nem akarok híres lenni. Szeretem a munkáimat, de az tölt el maradéktalan boldogsággal, hogy van egy fantasztikus családom, s együtt tudunk örülni az élet pillanatainak.

Ezt az életet néhány négylábúval is megosztják...

Nálam gyerekkori becsípődés az állatok szeretete, amióta kertes házban lakunk, egyre gyarapszik a számuk. Két collie-m és egy sheltie-m van, akikkel versenyezni is járok: van egy agility elnevezésű sportág, amelyben az ebbel együtt kell végigmenni egy akadálypályán. Nagyon felszabadító érzés a kutyával együtt teljesíteni, komoly odafigyelést igényel, s rengeteg élménnyel ajándékoz meg. Egy újabb dolog, amiben még hobbistának érzem magam, de remélem, hogy a befektetett munka itt is a profizmus felé visz.